PAKSI FUTBALL CLUB

 

 

 

Szurkolói csoportunk vezetőjével, Falucskai Károllyal beszélgettünk a tábor alakulásáról, az eltelt másfél évtizedről, az egység mindennapjairól, és természetesen a jövőről is, de a legeket sem hagytuk ki. 

Tizenöt évesek lettetek, hogy indult mindez, milyen érzések vannak benned? 

 

Így van! Szurkolótáborunk együtt nőtt a csapat NBI-es tagságával. A 2006-os nyári feljutás után az év novemberében már meg is alakult a tábor. Pár fő kezdeményezte a lelátói klub létrehozását, melyben természetesen akadtak hullámvölgyek, de úgy gondolom, a most mögöttünk hagyott tizenöt év egy igen tisztességes és tekintélyes időszak. Sosem volt szakadás vagy szünet, azóta végig a csapat mögött vagyunk. Ezt a szép számot pedig a Puskás Akadémia elleni mérkőzésünkön ünnepeltük meg, győzelemmel párosulva. 

Hogy kell elképzelni azt a bizonyos novemberi alakulást és az indulást? 

 

Én az alapításkor még nem voltam ott, de azt tudom, hogy az első, Sopron elleni idegenbeli találkozónkon indult el a tábor. Lenhart Ákos, Lisztmajer Balázs és Horváth Tamás voltak, akik szervezett formába öntötték a paksi szurkolást. Mindenhová elmentek, kísérték és támogatták a csapatot, idehaza pedig egyre többen csatlakoztak hozzájuk a városból, mi Tolnáról, Szekszárdról, illetve Madocsáról is megannyian. Az első évad végére tehát így kovácsolódott össze az Atomic Strike. 

Miért éppen Atomic Strike? 

 

Pofon egyszerű. Az Atomic az atom városból jött, a strike pedig az odacsapást jelenti, mellyel azt szeretnénk érzékeltetni, hogy odavágunk, megmutatjuk magunkat mindig mindenhol. Magyarosítva úgymond atomcsapásként is értelmezhető. 

És akkor immáron tizenöt éve szüntelen? 

 

Bizony! Egyszer ugyan volt egy kisebb megingás, mikor Horváth Ferenctől Csertői Aurél vette át gárdát. Akkor egy hatalmas nyeretlenségi sorozatban voltunk, ami természetesen hanyatlóan hatott a mi lendületünkre is. 2014 áprilisának végén szinte már búcsúbuliként mentünk Diósgyőrbe, mindenkit összeszedtünk, nagy létszámmal elutaztunk, a srácok pedig kiváló játékkal 0-4-re győzni tudtak. Ez volt talán Aurél első győzelme, ami nekünk is akkora új lökést adott, hogy onnantól kezdve telt buszokkal mentünk mindenhová. Hatalmas plusz motivációt merítettünk abból a túrából, ami a mai napig tart, immáron fiatalokkal, madocsaiakkal, oroszokkal feltöltve. Így igen komoly létszámunk van már az otthonunktól távoli összecsapásaink alkalmával is. 

 

Ha már a túrákat említed. Hogyan oldjátok meg a kéthetente esedékes, többször több száz kilométeres utazásokat? 

 

Ebben is nagyon nagy segítségünkre van a klub. Karszt József szüntelen segítő szándéka mindenképpen kiemelendő ebben a témakörben, de az összes klubnál dolgozó szakember felé nagy szeretettel vagyunk. Le a kalappal a támogatásuk előtt, egyúttal nekik is szeretnénk köszönetünket kimutatni tizenöt éves születésnapi megemlékezésünk során. 

Említetted, milyen sok helyről érkezve álltatok össze, hogy kommunikáltok a mindennapokban, hogy tartjátok fent a szurkolói életérzést? 

 

Egyrészt nagy gonddal és szeretettel kezeljük Facebook-oldalunk, ahol az utazásokat, koreográfiákat, drapériákat is rendre megbeszéljük. Táborunkon belül vannak felelős posztok kiosztva, megvan tehát pontosan, ki felel az utazásokért, a koreókért, a bulikért, a pólókért, és így tovább. Folyamatos az információáramlás, mindenki szívvel-lélekkel teszi a dolgát, és a modern kor adta lehetőségek segítségével szüntelen egyeztetünk, véleményt cserélünk. 

Akár oroszul is? Hiszen egyre jobban látszik, megjött az Ő hangjuk is mellettetek… 

 

Itt dolgoznak, becsatlakoztak, mi pedig szeretettel fogadtuk Őket. Először ketten jöttek, aztán mára már megalakították a saját formájukat a Russian Paks Brigadot (RPB), és egyre többen vannak. Kiválóan szurkolnak a csapatnak mellettünk. 

Arra még mindenképpen térjünk ki, bármelyik stadionba megyünk, továbbá bármennyi helyivel nézünk szemben, a paksi dobok mindig a leghangosabbak. Hogy van ez? 

 

Ez rettentő odafigyelést igényel, a lányok mára már egy komoly erőt képviselnek. Ők Atomic Strike Amazon néven futnak, és volt, hogy öten-hatan is doboltak. Most stabilan ketten hozzák az általad is említett magas szintet. Nagy tisztelet nekik, viszik a prímet, és szerintem nem csak Magyarországon egyedülállóak, legalábbis én még nem hallottam olyanról, hogy lányok doboltak volna egy táborban. 

 

A hangotokra sem lehet panaszt, ha rázendítetek, sokszor több ezer embert szurkoltok túl… 

 

Köszönjük, azért szurkolni sem olyan egyszerű ám. Mi mindig olyan nótákat próbálunk énekelni, amik csattanósak, kiénekelhetőek. Létszámunk miatt erre kell a hangsúlyt fektetnünk, hiszen a dallamosabb szurkoláshoz egyszerűen több ember szükséges. Nekünk tehát olyan nótákat kell alkalmaznunk, amiknek hangzása és hatása van, amit be lehet üvölteni a stadionokba. Mindig a létszámhoz kell a hanghatásokat alakítani. 

Ki tudnál emelni pár feledhetetlen pillanatot az elmúlt tizenöt évből? 

 

Meccsekben gondolkozunk, és mindig létszám-, valamint hangulatfüggő a top három-négy-öt a listánkon. Lássuk csak: Ugyan nem voltunk sokan Andorrában anno, de eljutottunk az ottani El-selejtező mérkőzésünkre is, ami nagy dolog. Aztán ott van hangulat szempontjából az első Ligakupa-döntőnk, mikor végül Kecskeméten ezüstérmesek lettünk a DVSC-vel szemben, de ott igen komoly hangerőt képviseltünk. Említhetném még a békéscsabai túránk, mikor éppen a mérkőzésünk idejében rendezték a kolbászfesztivált. 2-0-ról fordítottunk 2-3-ra, olyan jó hangulatot teremtettünk a vendégszektorban, hogy több helybéli átjött hozzánk mulatni. Szeretünk továbbá még a Groupama Arénába is járni, mivel ott sok nézelődőt – sok esetben külföldieket - a vendégszektorba tesznek, akiket rendre meglep elszántságunk, csatlakoznak hozzánk, és elkezdenek a Paksnak szurkolni úgy, hogy a Fradit szerették volna megnézni. Németeket, finneket állítottunk már ott a mi oldalunkra. 

Milyen a kapcsolatotok a játékosokkal, edzőinkkel? 

 

Kiváló! Aki ismeri a klubot, tudja, mi nem arról vagyunk híresek, hogy a győzelmi szériák számait számolgatjuk és döntögetjük. Ezért mi, paksi szurkolók sem így gondolkozunk, és ezt tartjuk elvárásnak. Sokkal inkább azt szeretjük látni, hogy játékosaink mindent megtesznek a pályán, szívüket és lelküket kiteszik hétről hétre, úgy pedig „ki lehet kapni”. A küzdeni akaráson van a hangsúly, és, ha ez látszik kifelé, az mindenképpen értékelendő, még akkor is, ha végül elvesztünk egy adott mérkőzést. Rettentő pozitív számunkra, ha látjuk, küzdenek, harcolnak értünk, a városért, a klubért. 

Végül, hogyan tovább? Még egyszer, vagy inkább még többször ennyit? 

 

Minimum! Persze lassan időszerű lesz egy generációváltás, de örömteli, hogy látszik, a fiatalok kezdik megérezni a szurkolás ízét. Így roppant mód bízunk bennük, hogy idővel továbbviszik, amit mi immáron tizenöt éve dédelgetünk…