Mely szurkolónk - vagy a honi labdarúgás szerelmese - ne tudná, klubunk immáron zsinórban a tizenhetedik első osztályú szezonját tapossa, ami egy igazán rendkívüli teljesítmény egyedülálló filozófiánkkal fűszerezve: PAKSI FC - a magyar csapat, a kezdetektől csak magyar játékosokkal a keretben. És ha már kezdetek, ugyan mondhatjuk, a fa mára felnőtt, de rendre meg kell emlékeznünk azokról, akik az ültetéskor alkottak maradandót paksi zöld-fehérben. Karszt József technikai vezetőnk és teljes klubvezetésünk gondosan ápolja a múltat, mely nélkül - mint a mondás is tartja - jövő sincs.

Prantner Attila 2023. április 1-jén ünnepli kerek ötvenedik születésnapját, köszöntésünkre pedig stadionunkba vártuk egykori legendás belső védőnket, aki éveken keresztül meghatározó csapatkapitánya volt első számú gárdánknak. Az emlékplakett átadását követően Attilával felelevenítettük pályafutását, illetve klubunknál töltött ikonikus szerepvállalását 1993-tól 2003-ig. Beszélgetésünk során a megyei bajnokságtól az NBIII-as évadokig említettünk nehéz helyzeteket és feledhetetlen pillanatokat, valamint utánozhatatlan hangulatokat is. 

Prantner 1993 nyaráig játszott az ASE együttesében igazolt labdarúgóként, onnan indult a karrierje. Katona időszakában a Honvéd Táncsics SE színeiben focizott NBIII-ban, majd visszatérve Paksra 1992 áprilisában mutatkozhatott be a másodosztályban. Fél év szekszárdi kölcsönjáték után döntött a PSE mellett, klubunkkal pedig a megyei osztályban kezdte újra. Egy évvel később bajnok lett Vábró Józsi bá’-val, ami után két évig Patkós István trenírozta a csapatot, melynek a gerincét csak és kizárólag paksi játékosok alkották. „Kiváló, összetartó, ősi paksi társaságunk volt, akik a mai napig tartják egymással a kapcsolatot. Ez a szurkolóknak is tetszett, rendre sokan jártak ki a meccseinkre. Ekkor jött vissza a kapuslegenda Németh József, aki akkor már vastagon túl volt a harmincon, mi pedig huszonpár évesen tátott szájjal néztük, hogy rendre több időt töltött a levegőben, mint a földön. Kapusként és emberileg is kiváló személyiség volt. Az élmezőnyhöz tartoztunk, majd Blatt Palival nagyon elkaptuk a fonalat, félidőben másodikként fordultunk, végül negyedikek lettünk a kilencvenes évek végén. Pályafutásomat summázva egyébként ez a legmeghatározóbb, legkedvesebb emlékem, feledhetetlen évad volt. Ha jól emlékszem, ősszel itthon mindenkit megvertünk, talán döntetlenünk sem volt. Nem felejtem a Balatonföldvár elleni összecsapásunkat. Ellenfelünk tele volt siófoki öregfiúkkal, idősebb játékosokkal, velük mentünk a második, harmadik helyért. Fél óra telt el a meccsből, 0-0 volt, persze a közönség már morgolódott, rá kellett kapcsolnunk. Tizenöt perc alatt négyet vágtunk, majd 8-1 lett a vége. Imádtam azzal a csapattal együtt futballozni, csapattársaimmal együtt nőttem fel, kiváló hangulat volt” - vágott rögtön a közepébe egykori, nagyszerű középső hátvédünk.

Emlékeztetőül: az ASE akkoriban lépett vissza, a PSE-t pedig Haraszti Zsolt vette át edzőként pár év múltán, egy - mi tagadás - pocsék őszt követően. Harasztival végül bőven meglett a bentmaradás, viszont ezt követően, a kétezres évek elején, mindent újra kellett gondolni, volt, hogy első számú csapatunk edzésén heten(!) futottak ki a pályára. „Ide kapcsolódóan van egy aranyos, utólag vicces történetem. Klement István lett az edzőnk, aki újhullámos módszerekkel is próbálkozott. Első mérkőzésünk előtt Máté Péter: Most élsz című slágerét játszotta le az öltözőben, mi pedig egymás kezét fogva hallgattuk. Ezek után ki kellett volna mennünk, és „megenni” az ellenfelet, aki a Bóly gárdája volt. A huszadik percben már 2-0 volt nem ide, a vége 4-1-es vereség lett.” Csapatunk a rossz kezdés ellenére a szezon végére aztán kiegyenesedett, és a mezőny közepén zárt, rengeteg ifistával a nagyszerű paksi mag körül. „Folyamatosan összejártunk, volt, hogy mérkőzések után hajnali háromkor, négykor mentünk el. Ehhez kapcsolódóan is felelevenítenék egy jó kis sztorit. Volt akkoriban egy régi dogma, miszerint a paksi ember szombaton a szőlőben van, nem szórakozik, így mindig vasárnap voltak a mérkőzéseink. Egyszer azonban elértük, hogy a meccsnapok átkerüljenek szombatra, hogy a találkozók után a társaság még többet lehessen együtt. Persze ugyanannyian voltak a lelátókon, mint a hét utolsó napján” - emlékezett vissza kiváló memóriával Prantner.

Kihagyhatatlan elemként felelevenítettük az egymezes időszakunkat is, amikor a csapatnak mindösszesen egy Hummel szerelése volt, ám Attiláékat ez sem zavarta. „Mindig azon imádkoztunk, ellenfelünk nehogy fehérben jöjjön. Nagyon más világ volt a maihoz képest, de mindezek ellenére kiválóan éreztük magunkat. Mindenkinek a labdarúgás volt az élete, és küzdöttünk, hajtottunk a klubért. A háttérben a családok is mindent megtettek, a feleségek odafigyeltek a táplálkozásunkra és azok idejére. Az öltözői hangulat fergeteges volt, rengeteg jó humorú ember jött össze egy időben egy helyre, ami vitt előre bennünket.”

Attilára akkor mindenki hallgatott, így arra is kíváncsiak voltunk mi volt csapatkapitányi filozófiája, amivel ennyire szerethető és emblematikus személye lett az akkori paksi öltözőnek. „Minden évben volt csapatkapitány választás, és az utolsó szezonjaimban ősi paksiként rendre engem választottak a többiek. Olyan ember vagyok, aki nem szereti az ellenállást, és a csapatkohéziót is mindig csak így tudtam elképzelni. Minden apró dologban egyfelé húztunk, nem szerettem a felesleges hangulatkeltéseket, így azok nem is voltak akkoriban. Idősebb társaimmal mentünk előre, a többiek pedig jöttek utánunk. Utólag úgy tűnik, működött.”

Prantner Attila 2003 júniusában hagyta abba az aktív labdarúgást, ami után három éven keresztül az utánpótlásedzői szakmába is belekóstolhatott. Döntésében az erőműben kapott háromműszakos állás és kisfia betegsége játszott közre, de hála Istennek a betegség már a múlté, és apa-fia rendre együtt jár csapatunk első osztályú mérkőzéseire szurkolni. „A futball során nagyszerű embereket ismerhettem meg, akikkel a mai napig barátok vagyunk. Örülök, hogy a profi játékos létbe is belekóstolhattam az NBII-es ASE-nél. Döntéseimet sosem bántam meg, nagyszerű társaságom lett az életben. Folyamatosan követem a mai Paks szereplését is, sőt, a hazai meccseink alkalmával mindig kint vagyunk a stadionban és szurkolunk. Az pedig döbbenetes, hogy immáron tizenhét éve, továbbra is csak magyar játékosokkal, folyamatosan NBI-es a klub. Szerintem ez hazai pályán minimum három-négyezer embert érdemelne a lelátókon, remélem, előbb-utóbb ez is összejön. A PSE mindig a város csapata volt és lesz is, ez pedig nagy támogatást érdemel. Haraszti Zsolték nagyszerű vezetésének eredményeképpen meglett a szerethető, impozáns, de maximálisan emberi léptékű stadion, és most is megvan a szeretetre méltó csapat a paksi maggal. Bognár Györggyel élvezetes meccseket játszunk, és bízom benne, hogy ez hamar nagyszerű eredményekkel is párosul.”