Műteni kellett Harasztit, adtuk hírül 2019. január 24-én, miután csatárunk az FK Arsenal Tula ellen játszott, téli felkészülési mérkőzésünk legelején, egy szerencsétlen párharcot követően a térdéhez kapott. 10-es mezszámú kedvencünk sorsát, felépülését pedig innentől kezdve végigkövettük. Rendszeresen beszámoltunk róla, hol tart rehabilitációja, majd a múlt hét közepén, majd’ félezer nap után, ismét a pályán láthattuk mezünkben, tétmeccsen.

 

Az az ősz sajnos megadta az alaphangot a tavaszra is. Nagyon fura szezonunk volt, és inkább a rosszabb évadok közé lehet sorolni, hiszen egyszer fenn voltunk, egyszer pedig lenn. Ami engem illet, én is olyan voltam, mint a csapat. A teljesítményem hullámzott, elmaradt a várttól. Pont arra próbáltam készülni, fókuszálni, hogy a télen összekapjam magam. Hogy ezek a dolgok miért sikerültek akkor így, megmondom őszintén, nem tudom, de talán ma már ezzel nem is kell foglalkozni.

 

Sajnos minden másodpercére emlékszem. Mikor az ember egy ilyen súlyos sérülést szenved, utána van ideje magában többször visszapörgetni a dolgokat, így azok nem felejtődnek könnyen. Gondolok itt főleg a műtétet követő napokra, mikor a kórházban feküdtem. Egy szerencsétlen mozdulat volt, de rögtön éreztem, komoly a dolog, hisz’ volt már ilyen sérülésem. Abban azonban reménykedtem, hogy nem a kereszt-, hanem „csak” a belső szalagom szakadt, de sajnos a tünetek azonnal mást mutattak.

 

Azt tudtam, hogy Abkarovits doktor úr kiválóan elvégzi majd a beavatkozást, így igazából már csak az volt a kérdés, hogyan és milyen gyorsan sikerül a rehabilitációm. Hazudnék, ha azt mondanám, fejben nem volt nehéz. Most többet kellett feküdnöm, mint anno, a porcvisszavarrás miatt majdnem hét hétig voltam ágyhoz kötve, emiatt a mostani lábadozás rosszabb volt, mint az előző. Sokszor voltam mélyponton, viszont a család mindig segített. A kisfiam is sokat dobott az állapotomon, az járt a fejemben, hogy miatta sem adhatom fel. És nem feledkezhetek meg a barátokról sem, Ők is sokat segítettek.

 

 

Igen! Végig próbáltam itt lenni a srácokkal, bár a pályán sajnos nem segíthettem nekik, de mindig jó volt bemenni az öltözőbe. Igyekeztem folyamatosan a csapattal együtt élni, ezért nekem is nehéz volt azt látni, hogy milyen szezonunk volt. Végig úgy éreztem, mennék, segítenék, de sajnos tehetetlen vagyok. Hála Istennek, most már szép lassan a pályán is hozzátehetem majd a magamét.

 

Jó volt, jól éreztem magam, ugyanakkor nagyon el is fáradtam, de ez ilyenkor reális. Ennyi kihagyott nap után persze volt bennem egy kis drukk, de ez is teljesen normális. Élveztem a futballt, és úgy ítélem meg, nem lógtam ki a többiek közül. Nem féltem, nem figyeltem a lábamra, és ez jó, teljesen benne voltam a meccsben. Örülök, hogy ismét hozzá tudtam tenni a csapat teljesítményéhez, tényleg nagyon boldog vagyok, hogy pályára léphettem. Kíváncsi voltam, másnap hogyan reagál a testem, fáradt voltam, viszont a térdem rendben volt, így ugyanúgy edzhetek tovább, mint a többiek.

 

 

Kis részcélokat tűzök ki magam elé, ami abból áll, hogy a kupában egyre több percet játszhassak, majd ugyanígy felépítve a hétvégi bajnoki meccseket is. Szeretnék a március végi válogatott szünet utánra olyan állapotba kerülni, hogy már az NBI-ben is szerepet vállalhassak. Az lenne az ideális, ha addigra, vagy legkésőbb április elejére azt mondhatnám, nem lógok ki a csapatból

 

Ellenfelünk nemrég edzőt váltott, így még nem lehet előre megmondani, milyen játékot játszanak, a támadó vagy esetleg a védekező focit favorizálják… Ugyanakkor itthon, ellenük mindig jó meccset vívunk, a mostani is annak ígérkezik, de remélem, a három pontot a városban tudjuk tartani!