Egy újabb olyan klubhű játékos, akihez hasonló az egész világon kevés van, hiszen 2004-től 2018-ig, megszakítás nélkül tizennégy szezont húzott le gárdánkban. Itt lett profi és innen vonult vissza, közben NBII-t nyert, és természetesen a vitathatatlan tehetségével és a példás hozzáállásával a 2011-es esztendőben aratott sikereinknek is az egyik fő kovácsa volt. Népszerű sorozatunk következő interjúalanya Kiss Tamás, Tejes.

 

Mindenekelőtt el kell mondanom, nagyon jól érzem magam az első csapatnál és az edzői gárdában! Csatárunk, Haraszti Zsolt megkeresésével indult az egész, aki a keresztszalag-szakadása utáni rehabilitációja közben keresett fel, segítsek neki felépülni. Ezt követően pedig az egész szakmai stáb kérte, hogy maradjak, segítsek a csapatnak és a sérült játékosoknak. Foglalkoztam azóta már Hahn Jánossal és Bartha Lászlóval is.

 

Nagyon tetszik a pozíció, teljesen más, mint amit például az utánpótlásban kell csinálnom, ahol csapatedző vagyok, és tizennyolc-húsz játékost fejlesztünk és irányítunk egyszerre. Itt csak kettőre-háromra fókuszálunk a rehabilitációs minicsapatunkkal, hála Istennek ez az jelenti, nincs sok sérültünk. Más jellegű tehát, mint az eddigiek, de mindkettőt szívesen és szeretettel csinálom. Jó látni például, ha valaki teljesen felépül, és újra pályára lép.

 

Igen! Egy igazi focis családból származom, apukám is focizott, a bátyám pedig a mai napig megyében rúgja a bőrt. A nagyobb tesóm fertőzött meg igazán, aki alig várta már, hogy én is tudjak vele játszani, nem volt tehát más választásom, de nem is nagyon akartam mást. Tényleg éjjel-nappal fociztunk, és végig igazi példaképként tekintettem rá, aki folyton segített mindenben, végig egyengette a pályafutásom, többször edzőm is volt. Nem csoda tehát, erős kapcsolat alakult ki köztünk, és a mai napig mindent megbeszélünk egymással.

 

 

Otthon, Szekszárdon kezdtem el a pályafutásom, ahol végigjártam a ranglétrát, majd a tesóm Bonyhádon edzősködött és elvitt magához, ahol megismertetett a felnőtt futballal. Ezután visszamentem szülővárosomba, majd Szálkára és Hévízre.

 

2004-ben keresett aztán fel Haraszti Zsolt, hogy üljünk le beszélgetni. Sosem feledem el, egy akkor még működő szállóba mentünk, ahova elkísért egy nagyon jó barátom, a klubtól pedig Zsolt mellett Karszt József érkezett. Beszélgettünk, felvázolták, hogy dolgozni is kellene mellette, ami az elején egy kicsit megrémisztett, hiszen addig csak a labdarúgásból éltem, csak az foglalkoztatott. Pár hét múlva aztán eldöntöttem, elfogadom az ajánlatot. Haraszti úr pedig el is jött értem Mosonmagyaróvárra, hogy hazavigyen. Még a Paks felé tartó úton egy NBI-es zalaegerszegi próbajáték lehetőség miatt megcsörrent a telefonom, de ekkor már hiába, eldöntöttem, idejövök. Rögtön egy olyan kölcsönös bizalom alakult ki köztünk, ami a mai napig megbonthatatlan.

 

…Veszprém, az első meccsem, de megmondom őszintén, bármennyire is próbálok visszaemlékezni, nem tudom felidézni, mi hogyan történt azon a találkozón. Érdekes, mert az első edzések, tréningek megvannak, de valahogy az a meccs elfelejtődött, persze, ha valamely’ régi csapattárs mesélne jeleneteket, biztos előjönne.

 

Na, arról a meccsről minden megvan. Gólt szereztem és büntetőt harcoltam ki. Úgy volt, hogy szombaton játszunk, aztán péntek lett belőle, adta a TV, így nagy izgalmakkal vágtunk bele. Nyomott a Vác, nem nekünk állt a mérkőzés, de Kovács Attila - aki azóta is jóbarátom - zseniálisan védte a gólvonalunkat. A gólt jobb belsővel szerzem… Mondom, végig tudnám mondani a kilencven percet. Az ember ennél jobb és szebb NBI-es bemutatkozásra nem is vágyhatott volna.

 

Ha lehet ilyet kérdezni, melyik volt az emlékezetesebb akkoriban, a feljutás vagy az első NBI-es meccs, ami győzelemmel ért véget?   

 

Igazából talán a feljutás, mivel az egy hosszú folyamat eredménye volt, míg a váci meccs sajnos csak másfél óráig tartott.

 

Mikor a megelőző szezon elején elkezdtük az alapozást, nem volt kimondva, hogy bajnokságot nyerjünk vagy mindenképpen jussunk fel az első osztályba. Szépen jöttek a mérkőzések és a sikerek, végül pedig a feledhetetlen ünneplés, azt hiszem, Budakalászon. Hazafelé végig énekeltünk, akkor még szurkolók is voltak a buszon, többször megálltunk enni…

 

Összegezve egyébként egyenrangú az első meccs sikere és a feljutás, de mindegyik más miatt.

 

Roppant jó hangulat volt az öltözőben! Családként működtünk, élmény volt edzésre jönni, úgy felépítettük magunkat, mint egy kis futballista, aki serdülő korosztályból indulva eljut a felnőtt csapatig. Minden évben fejlődtünk, javultunk, és a körülmények is egyre jobbak lettek. 2011-ben pedig igazi, nagybetűs csapattá váltunk, melynek legnagyobb érdeme az volt, hogy sok-sok mérkőzést úgy tudtunk megnyerni az egységünknek köszönhetően, hogy az összkép alapján még egy pontot sem érdemeltünk volna. Persze akadtak egyéni teljesítmények és szerencsék is, de nagyon fontos volt, hogy mind a pályán, mind az öltözőben és a szabadidőnkben csapatként működtünk. Ha menni kellett, mentünk, ha maradni, maradtunk, mindig egyfelé húztunk. Mindenki barátja volt a másiknak, mindenki segítette a másikat, együtt, egymásért dolgoztunk, ez pedig hozta a sikert.

 

Zseniális volt, azért az időszakért is rajongtam, előtte nem is repültem. Olyan helyeken jártunk, ahol sokan még soha addig, nem is csoda, hogy elragadott bennünket a hév. Így az elején úgy voltunk vele, az andorrai csapat ellen illene továbbjutni, aztán a Tromsönél már azt mondtuk, meglátjuk, hogy mi lesz, de akkorra már bíztunk magunkban. Itthon döntetlen, odakint 3-0-s győzelem, és itt is fontos, hogy a csapat nyerte meg azt a mérkőzést, például találataink mellett Csernyánszki Norbert hatalmasokat védett a kapunkba.

 

Igen, minden mozzanatára emlékszem, olyan, mintha tegnap lett volna. Imádtuk, hogy a meccs után, este tizenegykor világos volt. Tenger mellett aludtunk, jó idő volt, zseniális volt…

 

 

Egy összerúgás után történt, és nyolc hónapot kellett kihagynom. Nagyon rossz volt, alig vártam, hogy visszatérjek, nem voltam egy sérülékeny játékos, majd egyszerre kívülről kellett néznem a többieket. Furcsa volt, talán meg is pecsételte a továbbiakat…

 

Az biztos, hogy az első és az utolsó NBI-es mérkőzésem mindig előre rangsorolom magamban. Ezeken felül jó szívvel emlékszem vissza azokra a találkozókra is, amiket végül én dönthettem el. Volt közte egy hazai 4-2-es, Fradi elleni siker, egy Újpest elleni 1-0-s győzelem, amit pontban a harmincadik születésnapomon játszottunk…

 

Sok kiváló játékossal játszottam együtt, melynek nagyon örülök, közben pedig örök barátságok alakultak ki. Sokat köszönök a klubnak, a vezetőségnek, az edzőimnek, hiszen szinte mindent itt kaptam meg a labdarúgástól, amit egy játékos átélhet a profi pályafutása alatt. Remélem, ezekből sokat vissza is tudtam adni a pályán.

 

Nincs velük bajom, miért?

 

Ezek teljesen véletlenek, így jöttek ki. Mondjuk a kerek kétszázadik első osztályú meccshez kellett Csertői mester segítsége is, amiért máig hálás vagyok. Nem voltam az a statisztika nézegető típus, addig játszottam, amíg úgy éreztem, segítsége lehetek a csapatnak. Persze az utolsó időszakot illetően már a tartalék együttesre gondolok, de ott is élveztem a játékot.

 

Érdekes, mert hozzám egyetlen megkeresés sem ért el, mondjuk nem is volt menedzserem. Persze hallottam pletykákat, amik jól estek, de konkrétumig sosem jutott egyik sem. Megmondom őszintén, finoman fogalmazva durva ajánlat kellett volna ahhoz, hogy elhagyjam azt a nagyszerű öltözőt. Nem mondom, hogy nem gondolkodtam volna el egy nagymúltú csapat vagy mondjuk egy külföldi, például osztrák gárda hívásán, de ez is szinte csak a karrierem végén futott át a fejemen, el is hessegettem gyorsan, mert az mindent megért, amennyi szeretetet és megbecsülést kaptam ettől a klubtól. Semmit nem bánok, sőt, ha újrakezdhetném, akkor is csak itt játszanék, nem igazolnék el. Semmiért nem adnám fel, amit itt kaptam.

 

 

Igen, harminchat éves koromig futballozhattam, ami nagyon jó. Természetesen nekem is nehéz volt elfogadni, és a végén belátni, hogy szögre kell akasztani a stoplist, de a klubvezetés erre is odafigyelt, és megkönnyítette a dolgom. Szép lassan vezettem le, nem egyik napról a másikra lett vége. Aztán elkezdtem az edzői mesterség kitanulását, és maradtam az utánpótlásban dolgozni.

 

Csak utólag tűnt fel, pont erről beszélgettünk a minap Böde Danival, aki felelevenítette, mennyi gólpasszt adtam neki, de Tököli Attila is mindig elmondja, mennyire kedvelte a játékom, mert mindig passzoltam. Szerettem gólt lőni, de kétségkívül szerettem kiszolgálni a társakat is. Élveztem mindig úgy odatenni a labdát a többiek elé, hogy az csak nekik legyen jó, a védőnek vagy az ellenfél kapusának ne. Ha ez sikerült, nagyon jó érzés fogott el. Sokan mondják egyébként, hogy még a gólvonalról is passzoltam.

 

A kisfiam, Tamás most hatéves és focizik, érdeklődik a labdarúgás iránt, de nem irányítom, csak annyit szeretnék, hogy sportoljon. A kislányom, Zsófia hároméves, nagyon eleven, valószínű előbb-utóbb nála is bejön a képbe a szervezett mozgás. Ami fontosabb viszont, amellett, hogy már most mindkettőjükre büszke vagyok, nagyon szeretném, ha sikeresek lennének az életükben, legyen szó magánéletről, munkáról vagy sportról.

 

Hát, persze! Folyamatosan látom, hogy fejlődünk, mindenki keményen dolgozik az edzői stábtól a csapat minden tagjáig. Azt gondolom, akkor jó egy csapat, ha a bajban összefog, és látom, most összefogtunk. Nem érzem tehát, hogy baj lehet a bajnokságban! Meg tudjuk oldani, képesek vagyunk előre menekülni, nem izgulok, és nem is szabad. Azt se felejtsük el, a saját kezünkben van a sorsunk!

 

 

Portré péntek sorozatunk ezzel a résszel egy kis időre elbúcsúzik olvasóinktól, hiszen a hétvégétől újraindul az öldöklő harc a bajnoki pontokért. Ígérjük azonban, hogy a nyári szünetben visszatérünk, és további legendás játékosainkkal idézzük fel pályafutásuk egészét, karrierjük érdekesebb mozzanatait, ezzel ápolva egyúttal klubunk történelmét.

 

 

I. rész: „A védők jó helyezkedései is kellettek, hogy jól teljesítsek” - Kovács Attila

II. rész: „A napunk legszebb része volt, mikor együtt focizhattunk” - Mészáros István

III. rész: „A mai napig kihelyezett paksi nagykövet vagyok” - Vayer Gábor

IV. rész: „Mindig a szívem vitt előre” - Varga László