Ahogy a hét elején jöttek a hírek, hogy sajnos a vírus miatt egyre többen kiesnek a felnőtt csapatból, egyre jobban bizakodtam, miszerint, ha le kell játszani a meccset, talán engem is a keretbe hívnak. Azán NBIII-as vezetőedzőnktől, Kindl Istvántól jött is az üzenet, és felpörögtek a dolgok. Csütörtök este vált biztossá minden, mondanom sem kell, nagyon nehezen aludtam el aznap. Még szerencse, hogy csak egy este volt a meccsig (nevet). Nagyon elkezdett dolgozni bennem az adrenalin, hiszen az NBI-ben és a Groupamában bemutatkozni nem kis dolog, keveseknek adatik meg. Közben volt egy gyors tesztelésem is, annak az eredménye miatt is aggódnom kellett egy kicsit, de szerencsére negatív lett, így csatlakozhattam az utazókhoz.

 

Valahogy egész nap nem izgultam, elvoltam, a buszon zenét hallgattam…, viszont, mikor megérkeztünk a stadionhoz, bementünk az öltözőbe és megnéztük a pályát, már kezdett tudatosulni bennem, hova jöttem, mi előtt állok.

 

Igen, és mindenki rettentő sokat is segített! Sokat beszéltek hozzám, nyugtattak, hogy ne izguljak, csak nyerhetek. Böde Dani kicsit hosszabban is szólt hozzám, elmondta, mindenben próbál majd segíteni, ne szorongjak. Érdekes, ahogy elkezdődött a meccs, minden megváltozott, csak az adott szituációkra koncentráltam, összpontosítottam a végletekig.

 

Véleményem szerint az a mentés alapozta meg az egész utána nyújtott teljesítményem, nagyon feldobott. Sokat persze nem kértek tőlem a találkozó előtt, oldjam meg, hogy minél kevesebbszer kerüljenek mögém, igyekeztem ezt minél jobban kivitelezni. Úgy gondolom, elsőre nem rosszul. 

 

Nagyon kihajtottam magam. Már a görcs előtti sprintnél éreztem, hogy lassan vége lesz, aztán, mikor meg is jött, úgy döntöttünk, inkább nem állok bele az utolsó tíz percbe. Nem érte volna meg egy esetleges nagyobb sérülést összeszedni.

 

 

A csapatból rögtön mindenki gratulált, illetve a családom, ismerőseim is kedveskedtek jó és bíztató szavakkal. Meglepődtem, hogy a találkozó után egyébként több ferencvárosi szurkoló is ismeretlenül rám írt, hogy megdicsérjen.

 

Sokan azt gondolnák, a nézők, de az engem pont, hogy inkább feldobott. Talán azt emelném ki, hogy olyan játékosok ellen játszottam és küzdöttem, akiket eddig csak a TV-ben láttam, de aztán ezzel sem törődtem sokáig, próbáltam kihozni inkább a maximumot a lehetőségből.

 

A gyorsaságot, azt mindenképpen! Láttam és éreztem is, az NBI-ben már nincs idő tétlenkedni, maximum két érintés, és már adni is kell tovább a labdát, különben vége. De az a továbbadás sem mindegy, pontos, kemény passzok kellenek.

 

Szeretnék idén minél több percet elcsipegetni. Persze tudom, nem lesz egyszerű, mert egyszer majd visszatérnek a nagy játékosok, de, ha újból lehetőséget, vagy lehetőségeket kapok, szeretném őket ugyanígy kihasználni.