A balszélsőként futballozó, majd 1977-től harminchárom(!) éven át számos csapat vezetőedzőjeként - közte 2001-től 2003-ig szövetségi kapitányként - ténykedő Gellei Imrét egészen biztos, hogy egy futballkedvelő számára sem kell bemutatnunk. Az elismert szakember tréneri pályafutását kerek tíz éve, városunkban zárta le hatvan évesen, 2020. március 29-én pedig Imi bácsi hetvenéves lett.

„Köszönöm szépen, jól vagyok, megvagyok. A körülmények sajnos olyanok, amilyenek, de ezekkel együtt kell élni. Fegyelmezettek vagyunk, betartjuk a szabályokat, itthon maradunk, hogy minél hamarabb túllegyünk ezen a járványon” - így telefonhívásunk legelején Gellei, akivel beszélgetésünket eme jeles napon nem is kezdhettük mással, minthogy boldog születésnapot kívánjunk számára.

 

Egykori mesterünket mindig nyugodt légkör övezte, ami a mai napig mit sem változott. Kedélyes beszélgetésünket elhíresült edzői filozófiájának felelevenítésével kezdtük. „Mindig próbáltam a fiatalok felé fordulni, így nagyon örültem, ha valakiből, akivel utánpótlás korában is foglalkoztam, később NBI-es játékos, netán magyar válogatott lett. Nem véletlen tehát, hogy a harminchárom évnyi edzői múltamból legkedvesebben arra a két évre gondolok vissza, mikor az U21-es válogatottat irányíthattam. Aztán arra is mindig figyeltem, hogy a stábomban legyen egy olyan személy, aki korábban már sokra vitte a futballban. Pakson például nagyszerű, helybéli emberekkel dolgoztam, kiegészítve Simon Balla István erőnléti edzővel. Kiváló alkotói csapat jött akkor ott össze.”

 

Vannak úgynevezett tűzoltó edzők, mint kiderült, nagyrészt Gellei is ilyennek tartja magát. A Zalaegerszeget, a Siófokot, a Vasast, a Fradit és csapatunkat is igencsak a ranglétra végén állva vette át, de mint mondta, reméli, összességében mindig sikerült jobbá tennie a gárdát. „Paksra kifejezetten jó szívvel gondolok vissza, kitűnő emberekkel dolgozhattam együtt. A szívembe zártam a számomra négytagú vezetést Süli Jánossal, Haraszti Zsolttal, Balog Judittal és Karszt Józseffel, de voltaképpen mindenkit, aki a klubnál dolgozott vagy focizott. Pakson mindig mindenki két lábbal a földön jár. Külön öröm számomra a mai napig teljesen magyar keret, valamint, hogy a PAKSI FC-ben is igazi tehetségek ízlelhették meg elsőként az NBI páratlan légkörét. Csak pár nevet említve: Heffler Tibor, Böde Dániel, Fiola Attila, Szabó János, Haraszti Zsolt” - emlékezett vissza a magyar labdarúgás egyik vitathatatlan szaktekintélye a városunkban 2007 szeptemberétől 2010 júniusáig eltöltött időszakára, majd ezen felül azt is elárulta, a mai napig minden párharcunkat figyelemmel követi. „Ha a TV-ben éppen más mérkőzés is megy, közben kinyitom a laptopot, és a paksi meccset azon nézem. Nagy szurkolója maradtam az egyesületnek.”

 

És, ha már a múltidézésnél jártunk, nem hagyhattuk ki a 2009-2010-es szezon Ligakupa-párharcait, amit egészen a döntőig vitt (ahol aztán sajnos 2-1-gyel a DVSC lett a győztes). „Sok érték volt abban a sorozatban. Nagyon hálás vagyok, mert Tököli Attiláékkal megélhettem, hogy a fiatalok nagyon sokat tanulhattak a már kész játékosoktól. Sajnos aztán nem sikerült megnyernie a srácoknak. Én mindig is inkább a játékosok felé fordultam, lehet, hogy emiatt egy-két érem vagy rang elment, viszont a közönség futballt láthatott. Egy évvel később, mikor Kiss Károllyal már győzelemnek örülhetett a klub, én is boldog voltam.”

 

Ahogy már írtuk, Gellei tíz éve, kerek hatvan évesen, paksi szerepvállalását követően tette le a sípot, de Dunai Antallal, Nyilasi Tiborral és Mészöly Kálmánnal karöltve továbbra is aktívan tevékenykedik a Magyar Labdarúgó Szövetségnél. „Mondhatom, kifejezetten fontos számunkra, hogy egy olyan bázis, mint amit tizenhárom-tizennégy éve a Paks képvisel, sokáig a mostani szintjén maradjon. A városban mindenki szívvel-lélekkel a futball felé fordul, őszintén kívánom tehát, hogy ez minél tovább tartson. Rettentően szurkolok a stábnak és a jelenkori labdarúgóknak!”

 

Mi pedig ezúton is még egyszer, tiszta szívünkből kívánunk boldog születésnapot egykori edzőnknek!

 

További boldog éveket, jó egészséget, Gellei Imre!