1976. május 22-én nyertük meg a Szabad Föld-kupa sorozatát, elhozva klubunk egyik első nagy és országos sikerét. A döntőt Budapesten, a Népstadionban rendezték egy igencsak nívós, de barátságos válogatott mérkőzés felvezetéseként. Akkori keretünkből sajnos már sokan nincsenek velünk, viszont e cikkünkben három karakteres labdarúgónkat kértük meg, emlékezzenek vissza az immáron negyvenöt éve rendezett fináléra, ahol 4-2-re győztük le a Sülysáp gárdáját. 

 

Az emlékek felidézését nem kezdhetnénk mással, mint kapitányunkkal, Váczi Lászlóval. „Tulajdonképpen nem volt egyszerű, hogy odáig vittük azt a sorozatot, így a győzelem még óriásibb dolognak mondható” - kezdte Váczi. „Én akkor már harminc feletti játékos voltam, csapatkapitányként irányítottam a többieket. Addigra tehát megéltem egyet s mást, de a népstadionba egy indulóra kivezetni a csapatot egy döntőben, azért az örök élmény marad! Úgy emlékszem, kicsit zavarban is voltam az egész miliőtől. További pikantériája volt a döntőnknek, hogy találkozónk a Magyarország - Franciaország mérkőzés (1-0, Fekete (46’) - a szerk.)  előmeccse volt, a gyülekező szurkolók között pedig sok Ferencváros-szurkoló volt, akik a zöld-fehér színeink miatt aztán minket kezdtek bíztatni.” 

 

No, és milyen volt maga a meccs? „Meg kell mondani, a Sülysáp jó futballt játszott, ugyanakkor mi szintén. A sokpasszos játékot favorizáltuk, de ellenfelünk sokáig egyenrangú partnerünk volt. Kiss három gólt is vágott, de végül „csak” a második félidőben dőlt el a találkozó, akkorra tudtunk olyan különbséget kiépíteni, hogy hátradőlhettünk” - elevenítette fel a kilencven percet csapatkapitányunk. 

 

És mint jól tudjuk, egy győztes döntő után sem a történtek, sem az emlékek nem állnak meg a hármas sípszót követően. „A találkozó után a VIP-páholyban nézhettük a válogatott meccset, melynek a szünetében kaptuk meg az aranyérmeket, majd este a paksi halászcsárda budapesti, Mártírok útjai éttermében vacsoráztunk, mulattunk, ünnepeltünk. Hazatérve Paksra nagyon sok interjút kellett adnunk, rengeteget írtak rólunk a helyi lapok.” 

 

Végül arra kértük egykori kiváló labdarúgónk, sokszínű és nagyszerű pályafutásában helyezze el ezt a sikerünket. „Ugyan a válogatottságnak köszönhetően járhattam Miamiban, Bangkokban, vagy Pekingben - ahol forgó szállodában szálltunk meg -, de ez a döntő ezek mellett is bőven ott van a legkedvesebb emlékeim között. Legnagyobb fájdalmam, hogy sajnos már egyre kevesebben vagyunk az akkori csapatból.” 

Rácz István középpályásunk szintén nagy elánnal vágott bele emlékei felelevenítésébe. „Hatalmas élmény volt, én akkor még húsz éves sem voltam, így a csapat legfiatalabb játékosa címet birtokoltam” - így már Rácz. „Az igazsághoz tartozik viszont, Bagó Béla sérülése (a selejtezőkön bokatörést szenvedett - a szerk.) „kellett” ahhoz, hogy én is ott lehessek, tehát tulajdonképpen szerencsés voltam, úgy gondolom. Ennek ellenére sosem felejtem, hogy már az nagy hatással volt ránk, hogy a szoborparkban melegítettünk, aztán pedig a stadion és annak gyepe…, máig tisztán emlékszem, mennyire kiváló volt minden. Győzelmünk híre pedig bejárta az egész országot, ami nagy büszkeség volt.”

 

Egy középpályástól mit is lehetne mást kérdezni, mint, hogyan is mozgott gárdánk a ’76-os késő délutánon. „Túlnyomó részt idősebb labdarúgók alkották a keretünket, de ennek ellenére nagy volt az összhang az öltözőben, ami kellett is, hogy a döntőig meneteljünk, majd meg is nyerjük azt. Mindenkit felettébb hajtott a bizonyítási vágy, mindenki nagyon odatette magát, kiválóan játszott a csapat, Kiss Jani roppant gólérzékeny volt, és ugyan kaptunk két gólt, de végül mi örülhettük. Úgy emlékszem vissza, talán egy percig sem volt kétséges, ki ünnepelhet majd a végén.” 

 

Egyáltalán nem meglepő módon a villámgyors Somodi Béla is rögtön lázba jött a téma kapcsán. „Feledhetetlenek az emlékek. Teljes extázisban voltunk már attól, hogy a Népstadionban játszhatunk, magam nevében pedig egészen biztosan mondhatom, egyáltalán nem gondoltam magam olyan szintű játékosnak, aki valaha is játszani fog ott egy tétmeccsen, végül a sors mégis így hozta” - mesélte Somodi, aki aztán szintén gyorsan a mérkőzésre tért. 

„Emlékszem, szurkolóink teljes lázban égtek, és fanatikusságuk egyre csak fokozódott, ahogy lépdeltünk tovább és tovább a döntő felé. Az erőmű buszával érkeztünk Budapestre, ahol a stadionban már nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Megmutatták az öltözőnket, amitől természetesen rögtön szinte elájultunk. A kor legmodernebb dolgaival találkoztunk, szenzációs volt. Bennem is jól megragadt, hogy a pálya is mennyire príma minőségű volt” - emelte ki szélvész labdarúgónk, majd jött a gólpassza, a gólok és a helyzete. „Máig tisztán megvan az első gólunk, Keresztes passzolt nekem, én pedig Rácznak továbbítottam a labdát, aki aztán a kapuba lőtt. Kiss góljai is örök emlékek maradnak, ahogy az is, hogy egy közeli fejesem nekem is volt, de sajnos körülbelül fél métert tévedtem.” 

 

Végül a megbecsülés Somodi Béla emlékezéséből sem maradhatott ki. „Fenomenális volt minden, a győzelem után hazatérve városunkban bármerre jártam, mindenki gratulált és támogatásáról biztosított bennünket.” 

 

Lezárásként nem is nagyon lehet mit hozzáfűzni ezekhez a mondatokhoz, talán csak annyit, hogy hallgatva/olvasva ezeket szinte biztos, valóban hatalmas élmény lehetett. Gratulálunk, fiúk! Hajrá, Paks!